Amikor depressziós voltam (igen, pszichiáter állapította meg), arra gondoltam, hogy megkönnyebbülést okozna, ha tudnám, hogy nem vagyok ezzel egyedül (itt a konkrét tapasztalataimat értem), mások is hasonló tapasztalatokat élnek át. Megnyugtatott volna a gondolat, hogy ez egy gyógyítható betegség, rá jellemző tünetekkel. A környezetem nehezen hitte el, hogy depressziós lennék (gimnazista, majd egyetemi hallgató voltam akkoriban, jó eredményeim voltak, talán ezért), egészen addig, amíg orvos nem állapította meg (sokáig, tíz évig nem mentem el pszichiáterhez). Ezért most leírom, hogy én hogy éltem meg a depressziót. Fontos megemlíteni, hogy gyógyszer segített: miután elkezdtem szedni, elmúltak az erősen negatív gondolatokkal (öngyilkosság, sírás) jellemezhető depressziós állapotok.

Említettem, hogy jó jegyeim voltak. Még azt is hozzáteszem, hogy amióta meggyógyultam, romlottak "az életben elért objektív mérőszámaim", tehát rosszabbul keresek,és a karrierem "nem úgy halad, ahogyan sokan elképzelték". Hogyan lehetséges ez? Hiszen úgy tudtuk, hogy a depressziós ember az, aki feladja a küzdelmet! Viszont a nagy mértékű szociális szorongás azt az érzetet keltette bennem, hogy muszáj tanulni, muszáj karriert építeni - nem is magam miatt dolgoztam akkoriban, hanem a külső elvárások miatt. Amint enyhült a szorongás, a külső kényszerítő erő, gyengült a depresszió is. De hogyan függött össze ez a kettő?  

Az egyik legjobb leírás, amit a depresszióról olvastam a világirodalomban, Douglas Adams Galaxis útikalauz stopposoknak-jából való. Ez a Telepszichopatikus Turbomixer (angol eredetiben Total Perspective Vortex). Ez a regény szerint egy olyan kínzóeszköz, amely képes megmutatni a világmindenség végtelenségét, és szembeállítani saját kicsiségünkkel. Ezek csak szavak, de a Telepszichopatikus Turbomixer képes arra, hogy ezt érzékeltesse. Ahogyan a depresszió is. A Telepszichopatikus Turbomixer elképesztő kínt képes okozni, senki nem jön ki belőle élve, és még a lelket is kiöli az emberből. Egy idézet a könyvből: "Amikor betesznek a Turbomixerbe, mindössze egyetlen rövid pillantást kapsz a teremtés elképzelhetetlen végtelenségéből. Valahol az egészben van egy icipici jelzés, egy mikroszkopikus pettyen elhelyezett mikroszkopikus petty, amelyen ez áll: "Ez vagy te." "

Én ezt az érzést nem a fizikai világgal, hanem az emberi társadalommal, közösségekkel kapcsolatban éltem át. Tehát, hogy a "többiek" együttes élményanyaga sokkal jelentősebb, mint az enyém, hogy kis porszem vagyok, ha saját magamat (az élményanyagomat) összevetem másokéval. Ráadásul úgy, hogy nem is vagyok képes igazán ráhangolódni mások lelkére (eléggé introvertált ember vagyok, de mindig foglalkoztatta a fantáziámat és vonzott az extraverzió). Ezt az érzést pedig Tóth Árpád Lélektől lélekig című versével tudnám illusztrálni (a csillagok közötti űr hasonlata egyébként ugyanúgy a térbeli távolságot alkalmazza a lelkek közötti távolság érzékeltetésére, mint ahogyan a Telepszichopatikus Turbomixer leírásában is az szerepel):

"Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy, 
Mint egymástól itt a földi szivek! 
A Sziriusz van tőlem távolabb 
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem! 
Ó, jaj, az út lélektől lélekig! 
Küldözzük a szem csüggedt sugarát, 
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!"

És mindehhez párosult a nagy mértékű szociális szorongás: mivel azt gondoltam, hogy én lényegtelen vagyok, mindig mások szemével néztem, igyekeztem a körülöttem levők szemével vizsgálni saját magamat. Ennek megfelelően is viselkedtem (hogy ne legyek "rossz gyerek"), így tehát jó jegyeket szereztem, sok barátom volt, "jól haladt a karrierem", csak éppen végtelenül szomorú voltam. Ha nem látott senki, sírtam és öngyilkos gondolataim voltak. Legszívesebben elfutottam volna valahova... nagyon messzire... Magam sem tudom, hogy hova. Vagy elbújtam volna, hogy soha többé ne láthasson meg senki. Minél kisebb helyre húzódtam volna össze. Egyszer annyira össze akartam kuporodni, hogy belefeküdtem egy árokba. Na, ezután mentem el pszichiáterhez. 

Nem véletlen a populáris kultúrában a horror és a depresszió összekapcsolódása (ráadásul mindezeket a tinédzserkorhoz, néhány zenekarhoz és Stephen Kinghez kötjük, majd mélyen lenézzük, pedig nincs rá okunk: ezek a jelenségek összetartoznak, mert a hozzájuk kapcsolódó kémiai folyamatok is összetartoznak). A horror, a horrorisztikus álmok tudják még érzékeltetni, hogy milyen is a depresszió. De ajánlom William Stryron Látható sötétség című könyvét, vagy Kadarkai Endre Puzsér Róberttel készült interjúját azoknak, akik kíváncsiak rá, hogy milyen is a valódi depresszió (messze túl a lehangoltságon), vagy azoknak, akik depressziósak és megnyugtatja őket, hogy ez egy kórkép, jellemző tünetekkel, és gyógyítható.

Miben nem hisz az ateista? Abban, hogy létezne legnagyobb numinozitás (szentség), tehát Isten. Tehát a numinozitásban, vagy legalábbis annak valódi jelentőségében nem hisz. Az istenélményt (tehát a numinozitást), mint belső tapasztalást egy kémiai eredetű jelenségnek tartja. Azt állítja, hogy ha a természeti törvények határozzák meg a numinozitást, azok nagyobbak nála, tehát a legnagyobb szentség (ami egy kémiai folyamat eredménye) nem esik egybe a legnagyobb törvénnyel (a fizika törvényeivel). Az hogy úgy érezzük, mintha egybeesne, csupán a belső jelentőségélmény nagysága által keltett illúzió. Ez az ateisták legfőbb érve.

Ehhez képest én azt mondom, hogy ha igaza van Jungnak, és a belső élményeinket egy (belső) objektív valóság, az ún. kollektív tudattalan határozza meg, akkor újra kell gondolnunk, hogy a kémiai folyamatok vajon meghatározzák-e a belső, numinózus jelentőségű élményeket, vagy sokkal bonyolultabb reláció, az ún. szinkronicitás áll fenn a külsőnek és belsőnek nevezett valóságok között, amelyben a két valóság egyenrangú, egyik sem határozza meg a másikat. A szinkronicitásban vagy hisz az ember, vagy nem. Nekem bizonyos tapasztalataim a szinkronicitás igazságát erősítették, ezért inkább hiszek benne, mint nem. De nem vagyok teljesen meggyőzhetetlen egyik felmerülő világnézet szempontjából sem.

Ezen kívül sok jelenség bizonyítja a belső valóság objektív voltát, tehát a kollektív tudattalan kollektív voltát, így például a bizonyos formák (szellemek, sárkányok, vízözönök, piramisok, csak hogy a legismertebbeket említsem, Jung rengeteg példát hoz) változatlansága egymással nem érintkező közösségeken keresztül. Ezzel a jelenséggel kezdeni kellene akár az ateistáknak, akár a természettudósoknak, akár a történészeknek valamit. Igen, akár a történészeknek is. Az is egy lehetséges megoldás a problémakörre, hogy ezek a közösségek igenis érintkeztek egymással akár a távoli múlton keresztül, csak jelenleg ez a megoldás is nagyjából ugyanannyira hangzik ezoterikusnak egy történész számára, mint egy természettudós számára a szinkronicitás. Elképzelhető, hogy egyéb magyarázatok is léteznek, de én valóban komolyakat még nem hallottam, ami a tapasztalat jelentőségéhez képest meglepő.

Mitől válik valósággá a valóság? A végtelen tömegből, mint "masszából" gyúrt formák birodalma - a formátlanság elhagyásával, vagy a semmiből teremtett alakzatok világa? A valóság a káoszból (jelképe a tenger), vagy a semmiből lett teremtve? A vizek kettéválasztásával (ez az ős-tenger első differenciálása a Biblia szerint), vagy a semmiből? Látszólag a Biblia keretein belül sincsen egységes álláspont. Talán, mert nincs is különbség a kettő között.

Az objektív idealizmus szerint az információt valójában hordozó magasabb rendű formákat, ideáinkat valamiképpen hozzászabjuk a valósághoz, azaz a teremtés aktusa nem a semmiből történik, hanem az anyagi világ igenis van. Igaz, nem tudhatjuk, hogy valójában milyen formában is létezik. A szubjektív idealizmus ezzel szemben a semmiből történő teremtéssel állítható párba: a szubjektív idealistáknak nincs szükségük az anyagra, mint közvetítő közegre a formátlanság és a forma között. A fizika területén is létezik egy hasonló jellegű vita: az ún. koppenhágai elmélet (amely úgy magyarázza a kvantummechanika furcsa jelenségeit, hogy azt állítja, hogy egy esemény csak akkor következik be ténylegesen, amikor a tudatunk előterébe kerül, addig pedig... furcsa állapotban van), és az everett-féle sokvilág interpretáció (ez azt állítja, hogy amikor egy esemény bekövetkezik, a valóság minden, fizikailag lehetséges állapota létrejön, de a tudatunkba a reflexió során az állapotok közül csak egy kerül be) között. Tehát a két elmélet: egyetlen állapot sem létezik (úgy ahogyan mi a létezés fogalmát ismerjük), vagy mindegyik létezik.

Van egy információelméleti paradoxon is. Néha a "kevesebb: több", tehát nem a legtöbb karaktert, bitet tartalmazó sor adja a legtöbb információt, hanem az, amelynek elemei a legkevésbé megjósolhatóak. Ezek szerint a teljes káosz tartalmazná a legtöbb információt. Azonban mindig viszonyítunk kell egy külső mintához: ha ehhez illik az adott karaktersorozat, de az ő ismerete nélkül megjósolhatatlan lenne, akkor tartalmaz információt. Tehát sem a káosz, sem a tökéletesen megjósolható minta nem tartalmaz információt.

A kérdések a következők: információ-e az, hogyha egy fogalom minden más fogalmat tartalmaz? Katonai szövetség-e egy olyan szövetség, amely a világ minden egyes országát tartalmazza? 

Az emberi intelligencia a fogalmak, mintázatok felismerésére épül a nagy "massza", a valóság elemzésével. Úgy működünk, mint egy információtömörítő program: képesek vagyunk a roppant valóság alakzatokra, függvényekre (a matematikában: egymásra merőleges függvényrendszerek, pl. Fourier-függvények sorozata) bontására, és így a lényeges információ jóval kisebb memóriakapacitással történő eltárolására, mint azt a teljes leírás (pl. térbeli információ esetén - és az anyaggal kapcsolatos információ mindig tér(-idő(-modalitás))-beli - a valóság elemi koordinátadobozonkénti, raszteres leírása) szükségessé tenné.

Azonban a fogalmaink sokszor elmosódottak: ezzel a jelenséggel találkozhatunk, amikor gyerekkori emlékeinkre, vagy egy-egy álmunkra akarunk visszagondolni. Gyerekkorban épp kialakulóban volt a fogalmi hálónk; álmunkban pedig egy másik tudatállapot működik, ahol a tudat, a tudatos fogalmi rendszerünk jóval kevésbé parancsol a látvány (ez esetben belső világunk) értelmezési folyamatának, mint ébren. Az ilyen homályos fogalmak, amelyekhez nem tudjuk a nyelv szavait társítani, sok esetben sokkal jelentősebb érzelmi töltettel bírnak a számunkra, mint hagyományos, a nyelv által korlátozott fogalmaink. Ezeknek az elmosódott fogalmaknak további jellemzője, hogy rendkívül nagy jelenségkört igyekeznek magukban foglalni, olyan jelenségeket, amelyek talán, eredeti fogalomrendszereink szerint, távol esnek egymástól. Ezt szintén a gyerekkori élményekből és az álmokból tudhatjuk. Ezért érezzük lassúnak az idő csorgását álmunkban: az utólagos értelmezés, visszagondolás során csodálkozunk, hogy ennyi mindenre gondoltunk egyszerre, ennyi érzelmi töltettel kiegészítve a gondolatokat, és mégis csak annyi idő telt el közben, amennyi. Eredeti fogalomrendszerünk fellazítására tehát nemcsak a zen buddhizmus esküdött fel, hanem az álmaink is. Ha már belemerevednénk egy valóságleírásba, az álom ki akar pofozgatni minket a kényelmes eredeti rendszerből, mindezt maximális "jó szándékkal": hogy a végén a legmegfelelőbb leírást találjuk meg, fejlődjünk tovább önmagunk és a világ megismerésében. Ezeket a homályos, névtelen, érzelmi töltettel rendelkező fogalmainkat hívja Carl Gustav Jung archetípusoknak.

De térjünk vissza az eredeti problémához: ha lehetséges a valóság felosztása nemcsak hagyományos, hanem archetípus jellegű fogalmaink segítségével is, akkor így még nagyobb tömörítésre vagyunk képesek? A valóság még több elemére fogunk tudni gondolni segítségükkel, alig picike memória- és számítási (agy)kapacitást felhasználva, a köztük levő érzelmi töltettel helyettesítve az információt? Így gondolkozva egyre nagyobb jelenségkör válik másodlagossá, kerül ki a fókuszból a Nagy Egész szemléletének érdekében. A tömörítéses példával: egy függvénynek elég lehet csak az átlagát venni, ha ez az információ elégséges nekünk. Azonban itt már információveszteség lépett fel: nemcsak a fölösleges redundanciáktól, hanem valós információtól is megszabadultunk a tömörítés során (a másik véglet az elemi koordinátadobozonkénti, raszteres leírás volna, a maga számtalan redundanciájával.) Az archetípusok nem arra valók, hogy a teljes valóságot le akarjuk írni a segítségükkel. Ha mégis így próbálnánk tenni, azt módosult tudatállapotnak neveznék. Nyilván nem valós katonai szövetség az, amelynek minden ország a tagja, ezen a ponton értelmét veszíti a szövetség. A fogalom lényege is az elkülönülés, ahogyan a katonai szövetségé is. Azonban az archetípusok a bennük meglevő érzelmi töltet (Jungnál: numinozitás) miatt mégis képesek azt az érzetet kelteni, hogy mindent tartalmaznak. 

Az információelmélet szerint tehát mindegy, hogy az objektív idealista "káoszból teremtés" - meglévő ideák, fogalmak valósághoz hozzászabásának útját; vagy pedig logosz abszolút elsőbbségét, a teljes leírásból fokozatosan kibomló egyedi leírások (fogalmak) útját hirdetjük: ugyanazt a leírásrendszert kapjuk a végén. Az információelmélet szerint nincs különbség szubjektív és objektív idealizmus között.