Amikor depressziós voltam (igen, pszichiáter állapította meg), arra gondoltam, hogy megkönnyebbülést okozna, ha tudnám, hogy nem vagyok ezzel egyedül (itt a konkrét tapasztalataimat értem), mások is hasonló tapasztalatokat élnek át. Megnyugtatott volna a gondolat, hogy ez egy gyógyítható betegség, rá jellemző tünetekkel. A környezetem nehezen hitte el, hogy depressziós lennék (gimnazista, majd egyetemi hallgató voltam akkoriban, jó eredményeim voltak, talán ezért), egészen addig, amíg orvos nem állapította meg (sokáig, tíz évig nem mentem el pszichiáterhez). Ezért most leírom, hogy én hogy éltem meg a depressziót. Fontos megemlíteni, hogy gyógyszer segített: miután elkezdtem szedni, elmúltak az erősen negatív gondolatokkal (öngyilkosság, sírás) jellemezhető depressziós állapotok.
Említettem, hogy jó jegyeim voltak. Még azt is hozzáteszem, hogy amióta meggyógyultam, romlottak "az életben elért objektív mérőszámaim", tehát rosszabbul keresek,és a karrierem "nem úgy halad, ahogyan sokan elképzelték". Hogyan lehetséges ez? Hiszen úgy tudtuk, hogy a depressziós ember az, aki feladja a küzdelmet! Viszont a nagy mértékű szociális szorongás azt az érzetet keltette bennem, hogy muszáj tanulni, muszáj karriert építeni - nem is magam miatt dolgoztam akkoriban, hanem a külső elvárások miatt. Amint enyhült a szorongás, a külső kényszerítő erő, gyengült a depresszió is. De hogyan függött össze ez a kettő?
Az egyik legjobb leírás, amit a depresszióról olvastam a világirodalomban, Douglas Adams Galaxis útikalauz stopposoknak-jából való. Ez a Telepszichopatikus Turbomixer (angol eredetiben Total Perspective Vortex). Ez a regény szerint egy olyan kínzóeszköz, amely képes megmutatni a világmindenség végtelenségét, és szembeállítani saját kicsiségünkkel. Ezek csak szavak, de a Telepszichopatikus Turbomixer képes arra, hogy ezt érzékeltesse. Ahogyan a depresszió is. A Telepszichopatikus Turbomixer elképesztő kínt képes okozni, senki nem jön ki belőle élve, és még a lelket is kiöli az emberből. Egy idézet a könyvből: "Amikor betesznek a Turbomixerbe, mindössze egyetlen rövid pillantást kapsz a teremtés elképzelhetetlen végtelenségéből. Valahol az egészben van egy icipici jelzés, egy mikroszkopikus pettyen elhelyezett mikroszkopikus petty, amelyen ez áll: "Ez vagy te." "
Én ezt az érzést nem a fizikai világgal, hanem az emberi társadalommal, közösségekkel kapcsolatban éltem át. Tehát, hogy a "többiek" együttes élményanyaga sokkal jelentősebb, mint az enyém, hogy kis porszem vagyok, ha saját magamat (az élményanyagomat) összevetem másokéval. Ráadásul úgy, hogy nem is vagyok képes igazán ráhangolódni mások lelkére (eléggé introvertált ember vagyok, de mindig foglalkoztatta a fantáziámat és vonzott az extraverzió). Ezt az érzést pedig Tóth Árpád Lélektől lélekig című versével tudnám illusztrálni (a csillagok közötti űr hasonlata egyébként ugyanúgy a térbeli távolságot alkalmazza a lelkek közötti távolság érzékeltetésére, mint ahogyan a Telepszichopatikus Turbomixer leírásában is az szerepel):
"Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?
Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!"
És mindehhez párosult a nagy mértékű szociális szorongás: mivel azt gondoltam, hogy én lényegtelen vagyok, mindig mások szemével néztem, igyekeztem a körülöttem levők szemével vizsgálni saját magamat. Ennek megfelelően is viselkedtem (hogy ne legyek "rossz gyerek"), így tehát jó jegyeket szereztem, sok barátom volt, "jól haladt a karrierem", csak éppen végtelenül szomorú voltam. Ha nem látott senki, sírtam és öngyilkos gondolataim voltak. Legszívesebben elfutottam volna valahova... nagyon messzire... Magam sem tudom, hogy hova. Vagy elbújtam volna, hogy soha többé ne láthasson meg senki. Minél kisebb helyre húzódtam volna össze. Egyszer annyira össze akartam kuporodni, hogy belefeküdtem egy árokba. Na, ezután mentem el pszichiáterhez.
Nem véletlen a populáris kultúrában a horror és a depresszió összekapcsolódása (ráadásul mindezeket a tinédzserkorhoz, néhány zenekarhoz és Stephen Kinghez kötjük, majd mélyen lenézzük, pedig nincs rá okunk: ezek a jelenségek összetartoznak, mert a hozzájuk kapcsolódó kémiai folyamatok is összetartoznak). A horror, a horrorisztikus álmok tudják még érzékeltetni, hogy milyen is a depresszió. De ajánlom William Stryron Látható sötétség című könyvét, vagy Kadarkai Endre Puzsér Róberttel készült interjúját azoknak, akik kíváncsiak rá, hogy milyen is a valódi depresszió (messze túl a lehangoltságon), vagy azoknak, akik depressziósak és megnyugtatja őket, hogy ez egy kórkép, jellemző tünetekkel, és gyógyítható.
